Terhes társaság - gyerekneveléstől az önismeretig - szókimondó stílusban

Hogy ne csak a rossz dolgokról írjak, 4 hónapos kora körül abbamaradtak a végnélküli sírások. Nagyon szépen fejlődött, és a mosolya minden rossz dolgot elfeledtetett velünk. Innentől kezdve nem éreztem magam egy idegsokkos, kimerült házisárkánynak. De hogy innentől se legyen egyszerű, elkezdődött a fogzás. Már minden csodaszert/szart kipróbáltunk. De a Nurofen szirupon és kúpon kívül semmi sem használt. Innentől kezdve nem voltak átaludt éjszakák. Ami rendszeres volt, az az éjszakánként 2-3-szor kelés, természetesen sírva, ordítva, ahogy Zarához illik 😃 . 7 hónapos korára már 8 foga volt, szóval el lehet képzelni, hogy milyen fájdalma lehetett szegény kisbabának. Szégyen, nem szégyen… 1 éves koráig majdnem minden nap adnunk kellett neki fájdalomcsillapítót, mert annyira sírt, hogy elaludni nem tudott. De szépen, ügyesen csinált mindent, egyre szebb lett és egyre huncutabb. És elkezdtem azt érezni, hogy élek valamennyire, hogy talán egyre könnyebb lesz minden vele, mert m...

Az a sok elv, ami még akkor volt mikor még nem volt gyerekünk, jaj, annyira vicces most visszagondolni rá: „én nem fogok úgy élni, hogy nesztelenül mozgok a házban és még a tv-t se kapcsoljuk be”. Aha, szép álmok voltak akkor még 😆😁… Nah most, született egy olyan gyerekünk, aki aludni se nagyon akart, és ha aludt is, minden szarra felkelt, de mindenre. A lábreccsenésemtől kezdve az ajtó kinyitásáig. A wc-t a gyerek 6-8 hónapos koráig nem húztuk le (persze ez csak akkor, amikor aludt 😃 ). Nem érdekelt minket, mert tudtuk, ha felkel, órákig nem alszik vissza. És ez a szabály vonatkozott az éppen aktuális vendégekre, családtagokra, akik alkalomadtán nálunk aludtak. Az altatás este nálunk úgy ment, hogy addig ringattuk járkálva, míg el nem aludt. Mert máshogy csak ordított és még az sem volt neki elég, hogy leülünk vele és ülve ringatjuk. Szóval olyan szépen hagytuk magunkat befolyásolni a gyerek által már akkor, pedig biztos megszokta volna szép lassan, ha csak letesszük a kiságy...

Ugye - ahogy már említettem egy korábbi bejegyzésben is - Zara már a kórházban kezdte az „éhségbetegséget”, ahogy a Mónika-show felkapott „sztárjai”, Csipkés Zoli és „Vámpír” Ágiék mondták 😃 . Második éjszaka telt úgy el a kórházban, hogy csak ordított és ordított, mert nem kap tejet. Rajtam kívül 3 újdonsült anyuka volt még a szobában, volt egy, akinek szintén volt egy jó sírós gyereke. Császárral született a kislánya. Amikor megkérdeztem tőle, hogy "figyelj már, Neked, hogy lehet, hogy elhallgatott a gyerek? Már megindult egy nap után a tejed???" Erre ő: "persze, már szépen szívja a tejet." Nah én ezzel még jobban kiborultam, főleg úgy, hogy azzal az anyukával alapból nem szimpatizáltunk egymással. Másnap reggel is bejött a férjem, mint minden olyan alkalommal, amikor csak látogatni lehetett. A szobába látogatók nem jöhettek be, ez volt a szabály, így a folyosón zokogtam a nyakában: „Úristen, Gabi, éhen fog halni a gyerekünk, mert nekem még nincs tej, és nem ad...

Hűha, hol is kezdjem 😃 Hát megszültük, szó szerint, mert a férjem is végig bent volt a szülőszobában. Nah jó, nem végig, mert ő ugyebár, ha megéhezett, akkor elment és evett és egyebek. De ezt leszámítva végig számíthattam rá.  Előző nap meghalt a kiscicánk, és ettől olyan annyira megzuhantam, hogy se enni, se inni nem akartam. Gabi itthon maradt velem aznap, nem mert egyedül hagyni így, főleg, hogy a napjaim (ami a szülést illeti) meg voltak számlálva.  Késő este, 11 órakor sikerült elaludnom, majd rá, bő egy óra múlva azt álmodtam, hogy a cicánk áll előttem és mélyen a szemembe néz. Annyira valósnak tűnt, felriadtam, kipattant a szemem, és abban a percben egy nagy pukkanást hallottam, ami valahol belülről hallatszott, vagy nem is tudom, ezt hogyan fogalmazhatnám meg szebben. És ott el is folyt a magzatvíz… Vagyis a francokat, folyt ez folyamatosan, úgy mentünk be, hogy két vastag törülköző volt a lábam közé csavarva, mert csak jött és folyt és nem akart abbamaradni...

Blogírásom kezdetének napja: 2019.07.19 Zara életkora: 25,5 hónap Az én életkorom: 29,5 év Kedves Olvasó, családtag, barát, ismerős! Felhívom a figyelmed, hogy ez a blog nem egy megszokott, agyoncicomázott, mázos, trágárszavaktól mentes iromány lesz. Nem akarom itt senkinek az eszet osztani, pusztán azért kezdek bele, hogy kiöntsem a szívemet, lelkemet. Az egyik kineziológusom javasolta egyszer, hogy nyugodtan kezdjek el írni, mert valószínűleg enyhíteni fog a mindennapi stresszen, lelkisérelmeken, fájdalmakon. És most hirtelen, ezen a napon, úgy gondoltam, hogy „miért ne???”. Sőt továbbmegyek… Tudom, hogy megfognak néhányan „kövezni” érte, hogy „ hogy mer ez a nő panaszkodni, mikor mindene megvan?, jó dolgában már nem tudja, hogy mit csináljon”. De tudjátok mit, nem érdekel. Világéletemben úgy nevelkedtem, és persze olyan személyiséggel is születtem, hogy mindig első helyen szerepelt, hogy ki mit gondol, mit mond Rólam. Ezt nevelte belém Édesanyám is, aki szintén í...