5. RÉSZ: TÚLÉLTEM...

TÚLÉLTEM. Túléltem ezt is.

Édesanyám korai elvesztését és Zara gyermekágyi időszakát is.

Pedig kezdetben úgy éreztem mindkettőnél, hogy ez nekem nem fog menni. Annyira nehéz, én ehhez túl gyenge vagyok. Miért nem megy könnyebben és zökkenőmentesen? Vagy másnak is ilyen nehéz, csak nem tudok róla? Vagy túl nagyok az elvárásaim magam felé? Talán ebből ered a legtöbb nehézségem és talán ezért kapok ennyi és ilyesfajta „munkát” az élettől, hogy ezeket a magas, és szinte teljesíthetetlen elvárásaimat végre a „szögre akasszam”. Nálunk talán ez benne van a családunk vérében, hogy mindent egyedül kell megoldanunk, a lehető legnagyobb maximalizmussal. De egy tanult, felvett álarc is, mert mindig ezzel a maximális erőbedobásommal akartam, hogy engem elfogadjanak és szeressenek. Mindig ez hajtott gyerekkoromtól kezdve. Azt máskor szeretném részletezni, hogy honnan eredhet ez, hogy „utolsó kapanyéllel is ragaszkodok a maximalizmusomhoz”.

Túl sok és túl magas elvárásokat támasztok nap mint nap magam felé. Efelől most már nincs kétségem. Olyan empatikus embernek érzem magam, viszont saját magamnak ebből az empátiából szűkmarkúan mérek? Eléggé nagy az ellentmondás, ugye? Egy nagy rakás szarnak érezni magam amiatt és szégyenkezni, ha sír a gyerekem vagy más előtt hisztizik….Tudom, hogy elég beteges, de egyelőre még itt tartok, megrekedve a társadalmi elvárások tömkelegével.

Mai napig, ha meghallok egy síró csecsemőt, emlékbetörésem van. Olyan, mintha újra átélném a traumát, ami engem ért. Hevesen dobog a szívem, a torkomban érzem azt és testileg elgyengülök. Mint, amikor lemegy a vércukorszintünk, remeg kezem-lábam. Ilyen emlékbetörések azelőtt akkor fordultak elő velem, amikor kórházba kellett valakihez látogatóba menni, vagy amikor az anyai nagymamámat láttam a halálos ágyán feküdni. Újra éreztem azokat a szagokat, illatokat, újra megtapintottam azokat az anyagokat és újra láttam a szenvedést, ugyanúgy mint, amikor anyukám utolsó heteit töltötte otthon majd a kórházi ágyon.

Nagyon érdekes felfedezés ez is, pedig néhány hónapja úgy gondolom, hogy elkezdtem elengedni a múltat, azt az időszakot, amikor egymásba értek a sírások. Mégis Barbi barátnőméknél (akiknek 1 hónapja született kisfiukhoz mentem látogatóba) rá kellett jönnöm, hogy még messze vagyok a traumák feldolgozásától. Ha egyáltalán teljesen fel lehet ezeket dolgozni vagy legalábbis elengedni, együtt élni vele. És jól tudom, hogy a kettő talán nem összehasonlítható. Pontosan 10 éve annak, hogy elvesztettem azt az embert, aki akkor a világot jelentette nekem. Két éve pedig egy új élet születése, akinek én jelentem a világot. De mindkettő nagyon küzdelmes volt a maga módján.

Zara születése után néhány héttel úgy haragudtam a világra és önmagamra, mint annak idején. Elhitettem magammal, hogy ezeket a dolgokat biztos azért kapom, mert előző életeim valamelyikében olyan dolgokat tettem, amiért most kell bűnhődnöm. Hátat fordítottam magamnak, és büntettem magam nap mint nap ezekkel a gondolatokkal. Pedig így is nehéz volt, és én magamnak még nehezebbé tettem. Aztán a hetek múlása olyan lassúnak tűntek, mintha minden nap ugyanazt a napot élném meg. De hétről hétre elkezdtem felvenni a fonalat. És ilyenkor az ember újból rájön, hogy minden elmúlik egyszer, a rossz is és a jó is. Viszont a traumák nyomtalanul nem tűnnek el, és újra és újra felfognak törni, főleg úgy, ha csak elnyomjuk magunkban és nem dolgozunk saját lelkünk gyógyításán.

Kedves családtagok, leendő anyósok, apósok, jóakarók! Szerintem mindenki nevében mondhatom, hogy nem kell a sok okos tanács, nem kell, hogy: „Én annak idején ezt simán megoldottam, és nekem sem volt segítségem, mégis mindent megcsináltam itthon kisgyerek mellett”. Nem kell a bűntudatkeltés még jobban, hiszen így is elég sokat őrlődik az anyuka, hogy vajon jól csinálta, mit rontott el, vagy ezzel és ezzel a cselekedetével vajon egy életre megnyomorítja a gyereke lelkét és jövőjét???

Az édesanyáknak nem arra van szükségük, hogy kioktassák őket vagy egyéb „jó tanáccsal” lássák el. Hanem legtöbb esetben arra, hogy meghallgassák őket és kapjanak egy kis együttérzést: „igen, tudom, hogy nagyon nehéz Neked! És lehet, hogy más nem is bírná ezt így végigcsinálni vagy megoldani. Nálad erősebb és odaadóbb Nőt nem nagyon ismerek.”

Ennyi kellene néha, és akkor talán megtudnánk békélni valamelyest önmagunkkal, az élethelyzetünkkel, vagy akár a „nyomorunkkal”. Igenis hős minden egyes ÉDESANYA és NŐ, aki úgy él, hogy a legnagyobb szeretettel cselekszik önmagáért és másokért, leginkább gyerekeiért, szeretteiért. De ugyanez elmondható persze a FÉRFIAKra is, akik a családjukért keményen dolgoznak minden nap és a legnagyobb gondoskodással törődnek gyerekeikkel és a társukkal.

Most már sokszor érzem azt, hogy büszke vagyok magamra és arra, hogy túléltem mindkét időszakot az életemből. És ezáltal erősebb lettem és legyőzhetetlen, aki bármire képes, ha sikerül kijutnom az önmagam által generált belső börtönből. De nyilván nem elhanyagolható, ha vannak az embernek „segítői” az életben. Két embertől kaptam meg maximálisan a segítséget, amióta kislányom van: a férjemtől és az ő anyukájától. Mindig maximálisan mellettem voltak lelkileg - és amennyire csak lehetőségük engedte – fizikálisan is. Olyan társat kaptam, aki mindig és minden körülmények között támogat mindenben, de tényleg mindenben. Pedig jól ismerem az elnyomó, visszahúzó és lelkileg bántalmazó társat is. A férjem elfogadja a spirituális énemet, pedig őt ez a téma (még) nem foglalkoztatja. Támogatja a művészi énemet, pedig lehet, hogy más ezt kinevetné, hiszen hangszeres tanulmányaim kívül semmilyen előképzettséggel nem rendelkezem. A mai napig úgy néz rám, akármilyen lestrapált vagyok, mint arra a Nőre, akit megismert és megszeretett. És ez sokat jelent, még ha nem is tudom neki elmondani, vagy kimutatni, hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy Ő van nekem.

Most már úgy érzem, talán készen állok arra, hogy nyissak egy új élet befogadása felé. Zarán is látom, hogy jó hatással lenne rá, ha születne egy testvére. Az, hogy lelkileg milyen mértékű blokk van még bennem, azt nem igazán tudom meghatározni. Hiszek a sorsszerűségben, hogy mindennek meg van a maga ideje és, hogy minden okkal történik, mindenből tanulnivalónk van. Bízok az ösztöneimben, amik évről évre egyre erősebbek és megbízhatóbbak. És bízom abban, hogy mindenre képes vagyok, ha igazán akarom! Az élet nagy harcai és tragédiái mind egy céllal van: tanulni, tanulni és még többet tanulni. De ha sikerül elfogadni és megbékélni velük, majd tanulni belőlük, és igazán valami jóra fordítani ezeket a nagy küzdelmeket, akkor már jobb ember lettél és sokkal „több”, mint gondolnád!

Gyömrő, 2019.08.27