1. RÉSZ: SZÜLÉS=SZENVEDÉS=ÖRÖM=FÁJDALOM=ÚJ "KALAND"

Hűha, hol is kezdjem 😃 Hát megszültük, szó szerint, mert a férjem is végig bent volt a szülőszobában. Nah jó, nem végig, mert ő ugyebár, ha megéhezett, akkor elment és evett és egyebek. De ezt leszámítva végig számíthattam rá. 

Előző nap meghalt a kiscicánk, és ettől olyan annyira megzuhantam, hogy se enni, se inni nem akartam. Gabi itthon maradt velem aznap, nem mert egyedül hagyni így, főleg, hogy a napjaim (ami a szülést illeti) meg voltak számlálva. 

Késő este, 11 órakor sikerült elaludnom, majd rá, bő egy óra múlva azt álmodtam, hogy a cicánk áll előttem és mélyen a szemembe néz. Annyira valósnak tűnt, felriadtam, kipattant a szemem, és abban a percben egy nagy pukkanást hallottam, ami valahol belülről hallatszott, vagy nem is tudom, ezt hogyan fogalmazhatnám meg szebben. És ott el is folyt a magzatvíz… Vagyis a francokat, folyt ez folyamatosan, úgy mentünk be, hogy két vastag törülköző volt a lábam közé csavarva, mert csak jött és folyt és nem akart abbamaradni. A kórházban éjjel fél 2-kor szerencsére nem volt nagyüzem, megvizsgáltak és közölték velem, hogy nyugi van, még olyan zárt a méhszájam, hogy ebből majd csak délutánra lesz gyerek. Mondom, ez szuper😃. De aztán szépen lassan beindultak a fájások, és 12 órás vajúdás után megszültem Zarát.

Ekkora megkönnyebbülést és örömet szerintem még sosem éreztem. Rám tették Zarát, de sajnos a dolog nem állt meg ennyiben, ugyanis úgy szétszakadtam mint a huzat.

Úgy-úgy, pontosan úgy, sógrom szokta mondani, hogy összeomlott a híd 😃 . Remek a mai világban, nem? Pedig gátmetszés is volt, de mint később kiderült és ebben több más nőgyógyász is megerősített, valószínűleg a szülészorvosom nem úgy hajtotta végre a gátmetszést, ahogy ezt tanítják. Nah mindegy. Szóval még ott majdnem egy órán keresztül több orvos próbált összepakolni, és több szülésznő segédkezett még a műtétben.

De túléltük, Zara egészséges és ez volt a legnagyobb ajándék, amit kaphattam. Olyan jó babaként viselkedett, amikor visszahozták nekünk, és már engem is betoltak a négyágyas szobába. Apósomék és sógromék nem győzték csodálni. Olyan aranyosan figyelt és pihent... Addig a percig , amig ott volt velem. Aztán kértem, hogy estére első nap vigyék el, szeretnék aludni egy kicsit, mert két napja nem ettem, nem ittam és nem aludtam. El is vitték. A nagy pihenésből annyi lehet, hogy egész éjszaka hánytam.

Királyság!

Másnap reggel 5 órakor betolták Zarát és onnantól kezdve meg volt pecsételve a sorsom 😃.

Szépen próbált szopizni, de ugye, azt minden anyuka tudja, hogy a tej az nem, hipp-hopp fog megjönni, hanem jobb esetben 2-3 nap alatt, talán. Az én gyerekem persze ezt nem tudta kivárni és egész álló nap és éjjel ordított, mint akit kínoznak. Mentem sírva könyörögni éjszaka tápszerért, de kedvesen elmondták, hogy 48 órás koráig az Uzsokiban az a szabály, hogy nem kaphat tápit a gyerek, mert ezzel csak azt gátolják, hogy megtanuljon szépen ciciből enni a gyerek és nyilvánvalóan, akkor később is jönne meg a tejem, ha nincs egész nap ingerelve a kisbaba által. Szóval kedvesen ránk is csukták az ajtót, és ott járkáltam a gyerekkel fel s alá a fülledt kórházi folyosón, sírva, fáradtan és mérgesen. Így telt el az összes nap, amíg bent voltunk, se éjjelünk, se nappalunk nem volt. A nővérkék többször jöttek minket megnézni, hogy miért ordít ennyire ez a gyerek, mit csinálok vele???

Szörnyű napok voltak, alig vártam, hogy hazamenjünk, és ne idegesítsen az én gyerekem másokat, úgy égett a pofám, hogy nemigaz. Mire hazaindultunk, a tejem is megjött, gondoltuk, hogy akkor innentől kezdve minden más lesz. Hát más volt… Csak nem pozitív értelemben. 

Gondolom 10 nőből 10-nek nagyon fáj a szoptatás az elején. Az az égő-szúrkáló, villámcsapásként érő fájdalom nagyon nehezen felejthető el. Csak az a baj, hogy ez a fájdalom nekem nem csökkent, hanem csak nőtt, minden egyes szopizás alkalmával. 3 nap után odajutottam, hogy én ezt nem csinálom tovább, mert ebbe bele lehet őrülni. De csináltam, mert úgy gondoltam, hogy nem lehetek ekkora szarember, hogy nem teszem ezt meg a gyerekért. Ekkor bevetettem a fejőgépet, ami egy nagyon kicsit enyhített a fájdalmon. Többen is megnézték (szoptatási tanácsadó, védőnő, szülésznő, doktornő) Zarát, hogyan szopizik, és mindegyik azt mondta kivétel nélkül, hogy nem értik, hogy mi bajom lehet, nagyon szépen szopik. Aha, rettentően szépen, tényleg, csak döglök meg a fájdalomtól.

Pedig biztos, hogy szépen szopizott, de sajnos olyan mellbimbókkal áldott meg az ég, hogy ezt a cumiztatás dolgot nem bírta. De azért nem adtam fel, napi 2-3-szor ráraktam cicire, a többit pedig fejőgéppel oldottam meg. Pedig tejem volt annyi, mint a tenger. De utálta, mert nem olyan ütemben és nem egyenletesen jött, és persze azért dolgozni is kellett érte, szóval valahogy nem akart ez sikerülni nekünk.

És a lényeg, ami első naptól ment nálunk, az ORDÍTÁS. Merthogy ugyebár miért ne szívjuk meg még ezzel is. Olyan cirkuszt vert minden nap délelőtt 10 órától este 10-11-ig, hogy én ilyet még nem hallottam. A dobhártyám készült beszakadni. Hiába volt itt két hétig anyósom is, próbált segíteni, hogy néha egy picit tudjak aludni, de úgy ordított ez a gyerek, hogy az utca végéig elhallatszott.

És hiába tettük bele a babakocsiba, hátha megnyugszik…. Jézus Atyám, amit ez a gyerek művelt ott, sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy úgy, babakocsival együtt behajítom a legközelebbi bokorba.

Jöttek-mentek az utcán az emberek, öreg nénik kérdezték, „mi baja a kisbabának”. Én annyit mondtam, hogy „fáj az agya neki” vagy csak szó nélkül, idegfejjel tovább sétáltam. És minden sétánk így telt. Aztán 20 perc tologatás után belefáradt és aludt benne 20 percet. Ennyi nyugalom járt nekem, nem több. 

Napközben tudott aludni háromszor 20-30 percet rajtam, a "70 fokos" nappaliban. Ugyanis ő olyan meleg nyáron született, hogy a fenekünkről folyt a víz. Erre ő csak rajtam hajlandó aludni, ringatva. Légkondi persze akkor még sehol. És persze próbálkoztunk itt mindennel, hogy megnyugodjon. Hordozókendő, kenguru, fehér zaj. Apropo fehérzaj 😃. Két hétig este úgy tudott megnyugodni, hogy bekapcsoltuk a hajszárítót. Gondolhatjátok, hogy az amúgy is 32 fokos nappaliban milyen idő volt a minimum 20 percig járó hajszárítótól???

Egész nap csak sírt, ordított. 6 hetes koráig látszott, hogy a hasa miatt, utána meg már azért, mert megszokta, hogy egész nap hurcolva és ringatva van, és ha letettük, azért ordított.

Ördögi kör volt. Hányszor fordult meg a fejemben, hogy vagy magamat vagy őt ölöm meg. Nyilván nem tettem meg, mert már nem itt lennénk 😃. De nagyon sokat eszembe jutott, mert ezt nem lehetett elviselni idegekkel.

És nem beszéltem még az óriási mellfájdalom mellett még a gátszakadás nyomairól.

Visszakanyarodva Zara első 4 hónapjára, a napunk ebből állt ki, hogy ordított és hogy semmit nem tudtam mellette csinálni, de tényleg semmit. Volt egy olyan próbálkozásunk, hogy 4 hetes korában hazamentem vele férjem szüleihez, hátha ott nagyobb segítségem van, mert ugyebár Gabi reggel 6-kor elment és este 6-fél 7-nél előbb nem volt otthon. Hát nem jött be a próbálkozás, mert az nem jutott el a tudatunkig, hogy akkor még Gabi anyukája is délután 5-ig dolgozott, szóval nem voltunk sokkal előrébb.

És nem éreztem magam otthon, nyilván mindent próbáltak megtenni értünk, de nem a mi otthonunk volt, nem a mi környezetünk, ágyam, stb. És persze jött a sok „jótanács” innen is onnan is…

Szóval erőt vettem magamon és másfél hétre rá vissza is jöttünk Zarával Gyömrőre. Eldöntöttem, hogy nem hagyom magam ennyire kicsinálni a gyerek által, hiszen így nem lehet élni. Nem ettem, sőt alig ittam egész nap, mert nem hagyott. Az, hogy wc-re elmenjek, előtte teljesen kizárt volt.

Szóval vittem az autóshordozóban mindenhová magammal, ordított így is, de legalább szemmel tartottuk egymást. Próbálkoztam a hordozókendővel, kb 5 alkalommal, de abból is úgy próbált ordítva kiszabadulni, mintha most akarná valaki megfojtani. Utálta első perctől az autóban való utazást is.

Voltak olyan esték, hogy annyira nem bírtuk már Gabival, hogy betettük az autóba és elindultunk vele. Azt is sírva kommentálta a kis Drága, de egy idő után belefáradt, és a jó, hullámos, döcögős 0-s út álomba ringatta. Aztán így értünk haza vele és megpróbáltuk berakni a kiságyba.

Ez nem volt a „kisbetűs” részben, hogy ennyire nehéz lesz. Mi a francnak vágtunk bele? Annyiszor elmerengtem ezen, meg azon is, hogy miért kaptuk ezt. Aztán annyiszor elszégyelltem magam, amikor láttam, hogy valakinek súlyos vagy tartósan beteg gyereke van, vagy éppen nem lehet gyereke. Ilyenkor mindig szájon tudtam volna csapni magam. De a nehézségekben, a pillanatnyi rossz állapotokban nem gondolkozik el az ember ennyire messzemenőkig, hanem csak azon, hogy ott, NEKEM miért ennyire nehéz???

(...folytatása következik hamarosan...)

KD

Gyömrő, 2019.07.19