10. RÉSZ: HIÁNY...

Régen írtam, rengeteg dolog ért az utóbbi időszakban, nagyon sok inger, sok olyan élmény, ami az egész világomat felforgatta, legyen az pozitív vagy negatív.

Mostanában, amivel az elmúlt néhány hónapban találkozom és egyre inkább foglalkoztat az egyértelműen a HIÁNY állapota. A szeretetnek a hiánya. Kivagyunk facsarva, ki van száradva a lelkünk és éhezünk a szeretetre. Ki milyen formában, szinten és élethelyzetben.

Egyik legjobban kifejező idézetet Müller Péter „tollából” szeretném most itt megosztani:

„A szeretet hiányában a lélek fázni kezd, a hideg rázza, s ha nem tudja elviselni: bele is pusztul.”

Valóban…belepusztul, széttörik, meghasonlik önmagával. Talán ezért általánosan jellemző manapság emberek, férfiak, nők tömegeinél a különböző súlyos személyiségzavarok formái, borderline és társai, és ezért egyre több a nárcisztikus szociopata is a közvetlen környezetünkben, akiket sajnos nagyon nehéz felismerni.

De hát mit csodálkozunk? A szeretetlenségnek súlyos ára van. A kulcs a „restauráláshoz”, a romok újjáépítéséhez viszont a mi kezünkben van. 

Egyes egyedül az „úton”. Ebben az időszakban most valamiért egyértelműen látszik, hogy felerősödtek a többnyire „egyoldalú” kapcsolatok felszínre kerülése. Most van a szembenézés folyamata, a tisztánlátásé, ami már-már kegyetlenül csap bele mindenki arcába. Úgy gondolom, a tisztánlátás hatalmas lépés önmagunk felé. A következő nagy lépcsőfok az önszeretet gyakorlása, a hit önmagunkban és a kellő tiszteletadás magunk felé.

 

Sokan küzdünk azzal a fajta szeretethiánnyal, amikor egy vagy akár több emberbe méltatlanul sok energiát, szeretetet, gondoskodást „ölünk” bele leginkább azért, hogy viszontszeretve legyünk. Direkt kihangsúlyoznám a MÉLTATLANUL szót! Igen…nagyon sokan teszik fel most a kérdést önmaguknak, hogy vajon ÉN miért keveredek folyton folyvást méltatlanabbnál méltatlanabb szituációba...?

Pici kis törődésért, kedvességért miért játszunk másokkal Teréz Anyát…A választ én sem tudom pontosan, csak sejtem és kutatom magamban. Kompenzálunk…?! Kompenzáljuk azt, amiről azt hisszük, hogy van, közben mégsincs. Azt gondoljuk, hogy rengeteg hibánk van, nem vagyunk szerethetők, nem érünk semmit sem, ezért túláradó gondoskodással kell lennünk a másik felé, aki mindezt hálából elviseli vagy „megtart” minket. Azt azért tudom, hogy egyik ember sem KÖNNYŰ vagy NEHÉZ eset. Nem lehet senkit sem így bekategorizálni. A megfelelő „fogadófelet” kell jól megtalálnunk, egymásra találnunk. Aki elfogad, aki támogat, aki meglátja bennünk azokat az értékeket, amiket nem sokan. Erőlködhetünk mi, lehozhatjuk a csillagokat az égről is a párunknak, az apánknak, anyánknak vagy akár mindegyiknek, ha ő nem akar nekünk több figyelmet, gondoskodást, szeretetet adni. Hogy miért nem? Felesleges kutatni a választ! Nem és KÉSZ! Sok oka lehet: nem tanulta meg, hogy kell adni, vagy nem tud, nem képes rá, vagy mert egyszerűen nem vagyunk kompatibilisek egymással. Nem ugyanazok az igények, másként és más időben fejlődünk, van, aki gyorsabban, van, aki lassabban, van, akinek az élethelyzete éppen nem teszi lehetővé a lelki kapcsolódást. Van egy okos mondás: ami nem megy, ne erőltessük! Jelenleg ez az én olvasatomban most: ne erőltessük rá a másikra magunkat, a segítségünket . Hogy könnyű ezt megvalósítani vagy inkább NEM MEGVALÓSÍTANI???? Nem, nem hinném, nekem is nagyon nehezen megy. Ilyenkor, amikor ráeszmélek mindig azzal vágom magam pofán, hogy ne a másikon segíts, hanem MAGADON. Rajtad ki segít? Nah látod…

A lényeg mégis az, hogy mindenki szeretethiánytól szenved. Legnagyobb valószínűséggel ennek táptalaja a szülő-gyerek viszony. Hány olyan emberrel találkozom nap mint nap, akik megosztják velem, hogy ….tudod, hogy sose éreztem azt, hogy szerettek igazán, hogy tényleg kellettem volna? Hogy kurvára kemény feltételekhez kötött a szeretet, amit apámtól, anyámtól vagy esetleg mindkettőjüktől kaptam valaha az életben? Lehet ezt a kérdéskört elemezni, sőt érdemes is egy darabig, de aztán EL KELL ENGEDNI. Az VOLT, megtörtént, azon már változtatni nemigen tudunk (vagy nem biztos, hogy megéri hatalmas energiát még belefektetni). De magunkon mindenképpen szükséges a változtatás, a fókusz áthelyezése. Ha igazán szeretnénk és tisztelnénk magunkat, nem nagyon vagy legalábbis nagyon kis ideig keverednénk bele a lelkünkhöz nem méltó helyzetekbe. Minden a kölcsönösségen múlik, a mérlegnek egyenlőnek kell lennie. Ha nem egyenlő, ha túlzottan elbillen egyik vagy másik irányba, akkor mindkét fél összerogy a súly alatt.

Az egyik ott áll majd a saját maga által kizsigerelt lelkével csontszárazon, a másik pedig menekülni fog, hiszen nem tud mit kezdeni azzal a szeretet-tömeggel, amit kapott. Mert ő nem ehhez volt szokva, nem kapott még ennyit, akkor most miért is jár neki? Hiszen ő nem érdemli meg…uhhh…jobb, ha menekülök, mert az a könnyebbik út, úgy kevésbé sérülök…

Hogy ki melyik nyelvén áll a mérlegnek azt pontosan tudja. Nyilvánvalóan mindenkinél más ez, ha családi, párkapcsolati, baráti vagy társadalmi viszonyról van szó.

Hol Te menekülsz, hol Tőled menekülnek.

A lényeg és a dolgok mondanivalója egy és ugyanaz: tanuljuk meg szeretni önmagunkat. Hosszú lesz, rideg és sokszor kiábrándító, hiszen először jön a szembenézés, hogy hol tartok most az önszeretetet illetően. Legyünk alkalmasak a szeretetre! Ez másképp nem megy, csak ha kemény munkával nekiállunk megtanítani magunkat…SZERETNI!

Köszi, puszi…cső!

Dóri

 

Gyömrő, 2022.03.06