7. RÉSZ: KARÁCSONYI CSODÁRA VÁRVA
Annyi minden és olyan gyorsan történt… Ha valaki nekem azt mondja, hogy a 30. születésnapomra ilyen „ajándék” vár az Élettől, biztosan nem hittem volna el neki. Pedig ez nekem/nekünk lett címezve csak éppen nem egy díszcsomagolásos, flancos kivitelben, hanem ridegen, kőkeményen a szívünkbe hatolva…
A novemberi vasárnapok keményen elkezdték küldeni a
felkészítőt a mostani karácsonyi időszakra. Az első novemberi vasárnap eseménye
röviden így nézett ki: a cicánkat elütötte egy autó. Nagyon rossz előérzetem
volt azon a délutánon, mondtam is Gabinak, hogy a cicát érte valami, mert nincs
itt már egy ideje és valami azt súgja, hogy baj van. Elkezdtük keresni séta
közben és sajnos elég hamar beigazolódott, hogy nagy a baj.
Kocsiba be ezerrel és siettünk vele a legközelebb eső
0-24-es állatkórházba. Ahogy felocsúdtunk a baleset tényéből, egyből az jutott
eszünkbe, hogy ez nem lehet véletlen. Hiszen a baleset előtt néhány nappal
teszteltem, és kiderült, hogy kisbabát várunk. Az is nagyon váratlanul ért
minket és szinte hihetetlen volt, de annyira boldogok voltunk, hogy újra
gyerekünk fog születni. Egyből belém hasított a gondolat, hogy a macskának
ismét valószínűleg el kell menni az élők sorából, ugyanis Zara születésekor
halt meg az akkori Füsti cicánk, ami akkor is nagyon nagy csapás volt nekem,
hiszen a macska személyében egy barátot vesztettem el. És valahogy azt éreztük,
hogy talán ez a sors játéka és ismét a macska fogja megváltani az új jövevény
életét.
A cicának az állapota napról napra javult, és két hétre rá
haza is hozhattam a kórházból. Annyit imádkoztam érte és úgy vártam már, hogy
újra köztünk legyen. De el kellett „mennie”. Ahogy hazahoztam, rá másfél napra,
szintén egy vasárnapi napon meghalt a kis Drága Angyal. Az már csak hab a
tortán, hogy a rákövetkező vasárnap meg az autónk látta kárát a
balszerencsénknek. Így telt el a november és türelmetlenül vártuk a decembert,
hogy hátha innentől már minden sínen lesz. Cika cicánk halálát követően voltunk
beírva az első UH vizsgálatra, ami megerősítette, hogy ismét kisbabánk lesz. Ahogy
meghallottam a kisbabánk szívverését, elgyengült kezem-lábam, olyan boldogság
töltött el, mint akkor, legelőször, szinte pontosan 3 éve.
Nagyon ideges voltam, hogy vajon minden rendben lesz-e,
megoldjuk-e a mindennapokat két gyerekkel is? Hogy fog reagálni Zara, jól fogja
viselni a testvér érkezését? Vagy innentől kezdve még nagyobb ellentámadásba
lendül és nagyon nehezen fog megbirkózni a dologgal, hogy már ketten vannak,
ketten fontosak és osztozni kell anyán és apán?
Aztán eljött a várva várt december, teltek a napok és
elkezdtek jönni a jelek tömegével. Hogy milyen jelekre gondolok? Nem tudom
miért, de elég jók a megérzéseim, és 10-ből kilencszer tudom, hogy mi fog
történni. Sok internetes cikkel, jónéhány történettel és még több anyukával
találkoztam, akik pont azt mesélték el, hogy hogyan vetéltek el, vagy hogyan
született meg Down-kóros gyerekük vagy éppen hogyan kellett megszülniük beteg
babájukat a 23. héten. Annyira furcsa volt és olyan feszült voltam ettől. A
terhességemről a férjemen és 1-2 barátnőmön kívül senki nem tudott. Elég
óvatosak vagyunk és itt is szerettük volna megvárni az első genetikai vizsgálat
eredményét.
Csak néhány nap volt Karácsonyig. És két nap a vizsgálatig.
Úgy gondoltam, hogy most már megírhatom a családunknak szánt üdvözlőlapot,
amiben közöljük velük a karácsonyfa alatt a NAGY HÍRT, a boldogságunkat.
Megírtam szép aranybetűkkel és gondosan elkészítettem a többi ajándék mellé.
A vizsgálat napján szokatlanul nyugodt voltam, semmi rossz
előérzetem nem volt. Nyilván bennem volt az izgalom, de semmi egyéb. Hiszen mi
baj lehetne? Két egészséges és fiatal ember, akik makk egészségesek. A vért levették
és már hívtak is be minket az ultrahangos vizsgálatra.
Ahogy beléptünk az ajtón és megláttuk a szonográfus hölgyet,
mindkettőnknek nagyon rossz előérzete támadt (amit nyilván később meg is
beszéltünk a férjemmel). A hölgy lefektetett, és talán azért volt végig nagyon
csendes, tartózkodó, mert ő is már a belépés pillanatában érezte, hogy itt
valami nincs rendben. Nem szólt semmit, csak vizsgálta a babát. Annyira nem
volt semmi kommunikációja felénk, hogy csakis rosszra tudtam gondolni. Az első,
ami kicsúszott a számon, 1-2 perc után: Van szívhang?
Én már akkor azt hittem, hogy talán nem is él a kisbabánk. A
férjem kezdetben fel sem fogta az eseményeket… Volt szívhang, de innentől
kezdve közölt néhány adatot, amiből már sejteni lehetett, hogy nagy a baj. Pici
a baba...nyakiredő vastagsága kóros...nem látható orrcsont...szívverése sem az
igazi...kóros értékek mindenütt…
Megsemmisültünk, teljesen. Én a vizsgálat felétől már nem
tudtam az ultrahangos képernyőre nézni, csak sírtam, némán. Teljesen szétestem.
Nem értettem, hogy most egy álomban vagyok és ennyire valós, vagy ez tényleg
velünk történik. A vizsgáló hölgy a végén annyit tett hozzá a szűk
mondandójához, hogy keressem meg a kezelőorvosom és ő elmondja a továbbiakat...és
nagyon sajnálja, hogy rossz hírt kell közölnie.
Milyen hírt? Semmit nem tudtunk, csak gyanítottuk, hogy vagy
Down-kór vagy pedig teljesen életképtelen a baba és a nőgyógyászomat azért kell
megkeresnem, mert előjegyez a leghamarabbi időpontra műtétre. A nőgyógyász sem
tudott sokkal többet mondani, csak annyit, hogy ez nem jó eredmény… Hát kössz,
tényleg? És most mit csináljunk?
Javasolt egy genetikust, akit hívjunk fel gyorsan, mert ugye
már csak ma vannak bent utoljára, ugyanis másnaptól kezdődik a kéthetes karácsonyi
szabadságolás és senkit nem fogunk elérni. Viszont időnk szinte semmi, mert 12
hetes terhes vagyok és ha gáz van, akkor van bő egy hetem, hogy egyáltalán
elvállalja a műtétet valaki. Viszont ha túllépem, akkor már meg kell szüljem.
És most kellene egy CVS mintavétel, amit a méhlepényből vesznek. Azt se tudtuk,
hogy hol vagyunk, nem is értettem, hogy mit beszél, csak a száját láttam
mozogni. Visszakérdeztem többször is, hogy hogyan tovább és kit keressek? Nem
volt valami túl készséges a „jólfizetett doktorúr”, mert ő már gondolatban a
délutáni elutazására gondolt. Egy névvel és egy telefonszámmal engedett útjára
minket.
Így kétségbeesve ott találtuk magunkat a genetikai intézet
parkolójában, magunkra hagyva. Senki nem volt hajlandó megvizsgálni, mindegyik
intézet és doki azt mondta, hogy leghamarabb január 6-án mehetek. Mígnem egy emberséges,
nagyon kedves (tudtommal) biológus hölgynek megesett rajtam a szíve egy másik
intézetből és visszahívott azzal a hírrel, hogy december 30-án betudnak rakni
két vizsgálat közé, és elvégzik a mintavételt. Azonnal igent mondtam rá, és
hittem abban a csodában, hogy aznap leszek 30 éves. Ez nem lehet véletlen, a
születésem napja!
A Karácsonyt és az azután következő időszakot senkinek nem
kívánom! A karácsonyfás bejelentést nem tettük meg, természetesen, hanem a
genetikai vizsgálat időpontjának napján értesítettük a családot, hogy van egy
meglepetésünk, ami sajnos nagyon tragikusra sikerült…
De összeszedtük minden lelkierőnket és hitünket, mindenki,
de tényleg mindenki imádkozott a pici babánkért, amiért most is nagyon hálásak
vagyunk. Annyira nagy volt bennünk a hit és annyira úgy érezte mindenki, hogy ennek a
gyereknek nem lehet baja. Zarának is elmondtuk, hogy kistesója lesz, hiszen úgy
voltunk vele, hogy az ima és a hit fogja megmenteni a mi babánkat.
Eljött a méhlepény-vizsgálat napja, és vele együtt az én
születésem napja is. Megtörtént az UH vizsgálat, ami nagyon nagy bizakodásra
adott okot, hiszen szépen fejlődött a baba az előző ultrahanghoz képest, és az
orrcsont kivételével teljesen jó lett a többi érték is. Egy hosszabb tű segítségével
- amit a hasamon keresztül bevezettek – levették a mintát. Egy hét további
rettegés, de valahogy még akkor is úgy éreztük, hogy minden rendben lesz, ez
csak egy rossz álom.
Az viszont sokszor lepergett előttem, hogy ha majd felhívnak
az eredménnyel, nem jó híreket fognak mondani. És ez nem tudom, hogy honnan
jött, pedig minden erőmmel a jóra koncentráltam.
Rá egy hétre hívtak az intézetből és a hölgy közölte a rideg
valóságot: beteg a babánk, Edwards-szindrómás…Először is ledöbbentem, hogy
mégcsak nem is a Down, hanem talán egy sokkal keményebb betegség, ami szinte
majdnem biztos, hogy halálra ítéli a születendő gyermekünket.
A kór sajátossága, hogy általában az első trimeszterben
elvetél a várandós kismama. Ha mégsem, akkor ezeknek a babáknak a fele éli túl
a várandósság időszakát. Ha túléli, akkor ezeknek szintén körülbelül a fele, aki
1-2 hétnél tovább él. És ha esetleg túlélné valamelyik Edwardos baba az első
két hetet, talán megéri a serdülőkort, de nagyon súlyos és komoly betegségekkel
fog küzdeni, ameddig csak él.
Az Istentől azt is kértem, hogyha az a feladat vár ránk,
hogy beteg a baba, akkor legalább könnyítse meg a döntésünket és olyan állapotú
legyen a kisbaba, ami egyértelmű válaszra van ítélve.
Hát ez egyértelmű volt… De felfoghatatlan és olyan mélyen fájó,
amiről eddig nem nagyon tudtam, hogy létezik. Elengedni szerelmünk gyümölcsét,
akire vártunk és akit egy édesanya már szinte azóta szeret, amióta tudja, hogy
új élet fejlődik a testében vagy talán még előbb…
Elfogadni, hogy nincs visszaút és meg kell békélni a ránk
bízott kegyetlen feladattal…
Aztán néhány óra múlva kapkodva keresni egy orvost, aki egy
akkor már 14 hetes kismamának elvállalja a műtétjét…
Akit tudtunk, riadóztattunk, hogy próbáljon meg orvost
találni, aki elvállalja a műtét és nem kell megszülnöm nagy fájdalmak és
napokig tartó vajúdások közepette a szeretett kislányunkat. Hiszen az még nagyobb
traumával járna, mintha altatás közben elveszik, ami a miénk.
Ebben volt segítségemre Rita barátnőm és az akkor még ismeretlen,
kedves hölgy, Sevcsik M. Anna, a Babagenetika mozgalom elindítója
(www.babagenetika.hu), akiknek nem tudok elég hálás lenni!
A nőgyógyászom közölte, hogy ő és a kórháza nem vállal ilyet,
ezért a SOTE I. számú Nőgyógyászati Klinikájára irányított minket másnap reggel.
Ott sikerült beszélnem egy elismert genetikus-nőgyógyász doktorral, aki
elvállalta a műtétet és egyből a nőgyógyászati osztály betegfelvételére
irányított minket. Rohamos tempót diktáltak az események és az orvosok, a tragédiával
szembenézni még időnk se volt, csak siettünk és imádkoztunk, hogy legalább a
műtét sikerüljön és vége legyen a rémálomnak.
A műtét sikerült és a hozzáállása a doktorúrnak és az összes
ott dolgozó embernek kifogástalan volt és emberséges.
Ebben a szomorú történetben még több nyomorúságot, de annál
is több pozitívumot és „adományt” tapasztaltam meg. Az, ami azon az osztályon
történik, az maga a Nők földi pokla. Két vajúdó kismamával feküdtem egy
kórteremben, akikre napokig tartó vajúdás várt és tudták, hogy a vége nem lehet
más, mint megszülni a súlyosan beteg gyermeküket, akikre halál vár a
szülőszobán. Ettől nagyobb lelki és testi fájdalmat talán el sem lehet
képzelni. Pedig ettől is van még sokkal és jóval nagyobb fájdalom. De, amit
ezek iránt a Nők iránt érzek és éreztem, az számomra is megdöbbentő volt. Nem a
magam keservét láttam a történetben, hanem azt, hogy szerencsés vagyok és nekem
valamilyen módon segítenem kell ezeknek a Nőknek, ezeknek a mindent túlélő,
hihetetlen erős Nőknek. Bátorítani, simogatni őket, segíteni, amiben csak
lehet, ott a kórházi ágyon is. Annyira magával ragadtak azok az érzések és a
látvány, ami ott ért, hogy azóta sincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe értük
imádkozni és arra gondolni, hogy segíteni fogok nekik. Azoknak, akik esetleg
ilyen helyzetbe kerülnek, ha csak két jó szóval is, de segíteni. Nem
mártírként, hanem együttérző társként.
Még nem tudom, hogyan… Még nekem is fel kell dolgozni az
eseményeket és elfogadni, hogy ez is okkal történt és azért történt, hogy
rengeteget tanuljunk és fejlődjünk belőle a mostani életünkben.
Hogy meglássuk a szépet az egyszerű mindennapokban, hogy
kincsként értékeljük a gyerekünket és a szerelmünket, ami minden nehézséget
képes legyőzni és túlélni. Értékelni magamat emberként, aki ennyi rábízott
nehéz feladat után is újból képes felállni és még erősebb lenni.
Becsülni azokat a segítőket, elhivatott orvosokat és
szakembereket, akik minden nap farkasszemet néznek egy ártatlan gyermek
halálával. Órákig tudnám írni ezeket a sorokat, talán majd a következőkben meg
is teszem. Egyelőre legyen annyi elég, hogy minden tragédia egy új lehetőséget tesz a lábunk elé, csak élni kell vele és tovább menni, KITARTANI ÉS FEJLŐDNI!
Gyömrő, 2020.01.21
Megjegyzések
Megjegyzés küldése