6. RÉSZ: MÁSKÉPP LÁTNI...

Azt vettem észre, hogy sokan a gyerekvállalás után vesztik el igazán önmagukat. Azt tapasztalom, hogy sok nő (többek között én is) azt várja/várta, hogy majd a gyerek megoldja a belső boldogtalanságot, és majd kiteljesedik. Saját magamból kiindulva és persze a közeli ismerősök, barátok tapasztalataiból adódóan is, azt vettem észre, hogy még inkább felerősíti a gyerek a hiányérzetünket, ami bennünk bújkál. Nem tudom, hogy miért lehet ez – talán azért, mert ilyenkor jövünk rá arra, hogy mennyi mindent újból kell tanulnunk akár a szeretetről és önmagunkról, akár pedig az elfogadásról legyen szó. Az a kor, amiben szüleink nőttek fel (50-es, 60-as évek) eléggé érzelemszegény embereket lökött ki magából. És nem azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy nekik nincsenek érzéseik, de nem tanulták meg kimutatni, kifejezni, sőt szégyellik kinyilvánítani érzelmeiket társuk és gyermekeik, vagyis MI felénk. És ezt adták tovább, így nevelték fel a mai 30-40 éves korosztályt is (persze vannak ebben is kivételek, mint mindig). Mi pedig próbáljuk összeszedni magunkat és minél több érzelmet belevinni akár a gyereknevelésbe, akár pedig a munkánkba. De a gyerekkorban elszenvedett érzelmi hiányosságok -  az, hogy nem nagyon vagy egyáltalán nem volt kimondva, hogy SZERETLEK KISFIAM, vagy GYERE IDE, MI BÁNT? ROSSZ JEGYET KAPTÁL? BÁNTOTTAK? NEM SZÁMÍT, ATTÓL MÉG UGYANÚGY EGY CSODA VAGY ÉS SZERETLEK! – ezek nem tűnnek el nyomtalanul.

Tudod mi a legnehezebb? Őszintének lenni másokkal és önmagunkkal. És persze, ÖNMAGAD lenni. Egyik a másiknak a komplementere. Egyik sem létezik a másik nélkül.

Hazudni a gyerekednek, hogy jól vagy, minden rendben? Hazudni a családnak és a barátoknak, hogy boldog vagy/vagytok? Olyan szintű megerőszakolása ez a lelkednek, hogy nem találtam még rá megfelelő formát, ami teljes mértékben kifejezhetné.

Tavasz környékén azt éreztem, hogy kész, nem bírom tovább, mi a franc történik velem. Aztán túllendültem ezen a nehéz időszakon és mentem mint a gép, de nyár végére ismét elfogytam testileg-lelkileg. Nem tudtam megmondani, hogy mi bánt, vagy miért szorongok nap mint nap, de szépen lassan épültem le mindenhogyan. Jöttek a testi tünetek is, persze, hogy jöttek, ha már az ember nem akarja észrevenni magától, hogy tenni kellene valamit saját magáért. Bántott, mert azt hittem, hogy ennek csak ahhoz van köze, hogy felemészt az anyaság-feleség-dolgozó nő „szerep”. Nem értettem, hogy mi lehet a baj minden nap, amikor minden megy a normális kerékvágásban, és én mégis nap mint nap küzdök az életemért. És végre eljött az a pillanat, amikor rászántam magam, hogy segítséget kérjek másoktól. Mert ugye ezt nem lehet megengedni magamnak, hogy nekem valaki segítsen?! Hát hogy találom én ezt ki, hogy megérdemeljem egy másik ember gondoskodását, segítségét, még ha fizetek is érte 😃? És amúgy is, ez olyan ciki! És nekem boldognak kellene lennem, mert mindenem meg van, amit egy átlagember kívánhat: szerető család, egészséges gyerek, szép ház, szép kocsi, biztos anyagi háttér? És mégsem elég…?

Persze, hogy NEM! Hiszen ez mind olyan kevés az igazi lelki békéhez, ahhoz a szeretethez, amit önmagadért érzel.

Zarának többek között ezért is kellett megszületnie, BIZTOS, hogy ezért kaptam egy átlagostól nehezebb gyermekágyi időszakot, hogy újból megjárjam a belső poklomat és ez észhez térítsen, hogy nagyon sokat kell dolgoznom magamon. Most már tudom, hogy a magasabb szintű lelki fejlődés nem a könnyű feladatok során mehet végbe. Szembenézni a gyerekkori traumákkal és sérelmekkel, kimondani és kiengedni azt a megannyi kártékony behatást, amit eltűrtem és jó mélyen elnyomtam magamban. Aztán persze megbocsájtani, elsősorban magamnak, aki teljes értékű szereplője voltam a folyamatoknak, aztán pedig másoknak, akik próbáltak a legjobb tudásuk szerint nevelni, de jó néhány esetben a tanításukkal beledöngöltek a földbe. Nem mondom, hogy nem kellett, hiszen ezen élmények hatására is váltam olyan emberré, amilyen most vagyok. Változtatni a hozzáállásomon, sokkal elfogadóbbnak lenni nemcsak másokkal, hanem magammal is, és elkezdeni tisztelni és becsülni magam végre. Ugye ismerős az a kép, amikor belenézel a tükörbe és azt veszed észre, hogy teljesen elfogytál, nem érted, hogy ki áll most a tükör előtt. Egy biztos: nem ÉN vagyok!

30 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy végre elkezdjem bevállalni az IGAZI Dórit mindenki előtt. Arra és azokra fókuszálni, akik nem húzzák le az ember energiaszintjét. És a tükörben egyik napról a másikra azt látni, hogy jó úton haladsz, és ismét kezd visszaköszönni az az EMBER, aki lenni akarsz.

Gyömrő, 2019.10.18