Terhes társaság - gyerekneveléstől az önismeretig - szókimondó stílusban

Repjegyek, naptej, bikini, koncertjegy, selfie bot bepakolva. Bőrönd behúzva és pár órán belül ott találom magam, ahová hónapokkal előtte még nem is gondoltam, hogy eljutok. Vegyes érzések kavarogtak bennem, hiszen elmondani nem tudom, hogy mennyire izgatott voltam, hogy újra lássam Spanyolországot. Másrészt volt bennem félelem azzal kapcsolatban, hogy egyedül megyek, más ország, idegen nyelv, repülés, amit mindig is utáltam annak ellenére, hogy mindig képes vagyok bevállalni és túljutni a repülés miatt érzett félelmemen. Kíváncsi voltam, hogy milyen érzéseket fog belőlem kiváltani ez az utazás. Milyen lesz többségében egyedül átélni a csodákat, amikkel tele van Mallorca. Azt gondoltam, hogy ez lehet a mostani, újonnan felépített életem egyik legmeghatározóbb önismereti tanulmányútja. Verának és Nachonak köszönhetően most Mallorcára esett a választásom. Olyan nagy szeretettel vártak az otthonukban, pedig akkor még talán erősebb volt a „munkakapcsolat” közöttünk, mint a barátság r...

  …Az utazás alkalmával az igazi csoda nem rajtad kívül, hanem benned történik. A tavalyi év a nagy átalakulások éve volt nálam is. Sok impulzus, sok inger, sorsfordító események, találkozások. Gyerekkorom óta imádok utazni, a természetben lenni, főleg víz közelében. Elég látnom a Balatont és kiülni a partra egy könyvvel a kezemben, és máris azt érzem, hogy MEGÉRKEZTEM. Hogy nekem ettől több nem is kell. 2022-ben olyan élményeket sikerült gyűjtenem az utazásaim során, amit remélem, hogy soha nem felejtek el, és mindig ott lesznek velem, mint valami útjelző, figyelmeztető, emlékeztető táblák. Ugyanis akkora hatással voltak rám, hogy teljesen megváltozott a hozzáállásom egy-egy fontos témával kapcsolatban. Végtelenül hálás vagyok, hogy a barátaim, a jó Isten és önmagamnak köszönhetően sikerült eljutnom olyan helyekre, városokba, falvakba, természeti csodákhoz, aminek az emlékét már senki nem veheti el tőlem. Olyan emberektől kaptam segítséget az utazások alkalmával, akiktől egy...

  Így az év végéhez és a 33. születésnapomhoz közeledve nagyon sok dolgot elkezdtem magamban rendbe tenni, helyén kezelni. Számot vetni az évvel, magammal, magunkkal, a környezetemmel, lényegében majdnem mindennel, ami nagymértékben befolyásolt 2022-ben. Eddigi életem egyik legnehezebb, legmegterhelőbb évét zárom most le lassan, és tudom, hogy még sokan mások rajtam kívül. Vagyis a dátum lezárja, a rezgésével pedig még folyamatosan kezdenünk kell nagyon sok mindent. Hatalmas minőségi változásokat hozott, ha az ember megengedte a dolgok természetes áramlását és belesimult abba, hogy hogyan sajátítsa el a megélt tanításokat, tapasztalatokat. Olyan amplitúdóval, olyan kilengésekkel volt megtűzdelve ez az év… úgy változott minden szinte egyik napról a másikra, hogy a fonalat felvenni sokszor nem volt idő. Fönt, lent, fönt, lent… egyenletesség pedig nem igazán volt benne. Mélységből a mennybe és fordítva… pillanatok alatt. Sokat szemlélődtem kifelé, de a legnagyobb változás benne...

Régen írtam, rengeteg dolog ért az utóbbi időszakban, nagyon sok inger, sok olyan élmény, ami az egész világomat felforgatta, legyen az pozitív vagy negatív. Mostanában, amivel az elmúlt néhány hónapban találkozom és egyre inkább foglalkoztat az egyértelműen a HIÁNY állapota. A szeretetnek a hiánya. Kivagyunk facsarva, ki van száradva a lelkünk és éhezünk a szeretetre. Ki milyen formában, szinten és élethelyzetben. Egyik legjobban kifejező idézetet Müller Péter „tollából” szeretném most itt megosztani: „A szeretet hiányában a lélek fázni kezd, a hideg rázza, s ha nem tudja elviselni: bele is pusztul. ” Valóban…belepusztul, széttörik, meghasonlik önmagával. Talán ezért általánosan jellemző manapság emberek, férfiak, nők tömegeinél a különböző súlyos személyiségzavarok formái, borderline és társai, és ezért egyre több a nárcisztikus szociopata is a közvetlen környezetünkben, akiket sajnos nagyon nehéz felismerni. De hát mit csodálkozunk? A szeretetlenségnek súlyos ára van. A ku...

  Vajon sikerül megtörni a családi mintákat? Mikor veszi észre az ember, hogy ugyanazokat a hibákat követi el mint a felmenői és készül újra megismételni a történelmet? Beléd ég, beleivódik a sejtjeidbe minden megélt cselekmény, tulajdonság főleg azoktól a családtagoktól, akik mind külsőleg, mind belsőleg nagyon hasonlóak velünk. Azonosulunk szépen, észrevétlenül, és amikről mi bizton állítottuk, hogy : „nah, mi ezt biztos, hogy másképp fogjuk csinálni!”, azokat olyan szépen, tisztán leképezzük, mintha kötelező lenne ugyanúgy csinálnunk. Legalábbis ez a nagy átlag. A lelkünkbe karcolta a múlt, hogy ez a helyes, ez a normális. Ha másképp akarjuk csinálni, az ismeretlen, félelmetes, talán kevésbé elfogadott. Pedig tudod, hogy megismétled ugyanazt a szart, ami csak még több rossz dolgot hoz magával, és olyan helyzeteket fog szülni, ami szépen lerombol mindent benned és körülötted. Ha egy olyan egyéniséggel rendelkezel, aki kiáll magáért, kiáll az „életéért”, a szenvedélyéért, mer sz...

Tudni akarod, hogy mit akarok? Először összeilleszteni a széthullott darabjaimat. Aztán egységbe kerülni önmagammal. Újra csillogni mint egy gyémánt. VARÁZSOLNI akarok, mert tudom, hogy tudok, többször sikerült már, csak valahogy az évek alatt eltűnt a varázserőm. Eltemettem, nem helyeztem rá hangsúlyt. Azt gondoltam, hogy nem kell az, minek, most más a fontos. Ohh ugyan, dehogy fontos más…Ekkora álszent hazugságot. Újra EGÉSZ akarok lenni, egy olyan NŐ, aki nem utánfutó, nem egy talicska, egy teher vagy pusztán egy teherhordozó. Nem! Varázslatos és magával ragadó, olyan csillogással a szemében, hogy senki ne tudjon kitérni a pillantásom alól. Mert volt ilyen…jó néhányszor volt ilyen időszak. Szeretni akarom úgy magamat, mint még senki a világon. Szeretni a gyönyörű testet, amit kaptam az Istentől és a szüleimtől. Szeretni az arcot és mosolyt, ami sok embernek örömet okozott már az életben.   A legmagasabb szintre emelni a bennem élő szerető embert, nőt, anyát, társat. Fókuszálni v...

Annyi minden és olyan gyorsan történt… Ha valaki nekem azt mondja, hogy a 30. születésnapomra ilyen „ajándék” vár az Élettől, biztosan nem hittem volna el neki. Pedig ez nekem/nekünk lett címezve csak éppen nem egy díszcsomagolásos, flancos kivitelben, hanem ridegen, kőkeményen a szívünkbe hatolva… A novemberi vasárnapok keményen elkezdték küldeni a felkészítőt a mostani karácsonyi időszakra. Az első novemberi vasárnap eseménye röviden így nézett ki: a cicánkat elütötte egy autó. Nagyon rossz előérzetem volt azon a délutánon, mondtam is Gabinak, hogy a cicát érte valami, mert nincs itt már egy ideje és valami azt súgja, hogy baj van. Elkezdtük keresni séta közben és sajnos elég hamar beigazolódott, hogy nagy a baj. Kocsiba be ezerrel és siettünk vele a legközelebb eső 0-24-es állatkórházba. Ahogy felocsúdtunk a baleset tényéből, egyből az jutott eszünkbe, hogy ez nem lehet véletlen. Hiszen a baleset előtt néhány nappal teszteltem, és kiderült, hogy kisbabát várunk. Az is nagyon v...

Azt vettem észre, hogy sokan a gyerekvállalás után vesztik el igazán önmagukat. Azt tapasztalom, hogy sok nő (többek között én is) azt várja/várta, hogy majd a gyerek megoldja a belső boldogtalanságot, és majd kiteljesedik. Saját magamból kiindulva és persze a közeli ismerősök, barátok tapasztalataiból adódóan is, azt vettem észre, hogy még inkább felerősíti a gyerek a hiányérzetünket, ami bennünk bújkál. Nem tudom, hogy miért lehet ez – talán azért, mert ilyenkor jövünk rá arra, hogy mennyi mindent újból kell tanulnunk akár a szeretetről és önmagunkról, akár pedig az elfogadásról legyen szó. Az a kor, amiben szüleink nőttek fel (50-es, 60-as évek) eléggé érzelemszegény embereket lökött ki magából. És nem azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy nekik nincsenek érzéseik, de nem tanulták meg kimutatni, kifejezni, sőt szégyellik kinyilvánítani érzelmeiket társuk és gyermekeik, vagyis MI felénk. És ezt adták tovább, így nevelték fel a mai 30-40 éves korosztályt is (persze vannak ebben is kiv...

TÚLÉLTEM. Túléltem ezt is. Édesanyám korai elvesztését és Zara gyermekágyi időszakát is. Pedig kezdetben úgy éreztem mindkettőnél, hogy ez nekem nem fog menni. Annyira nehéz, én ehhez túl gyenge vagyok. Miért nem megy könnyebben és zökkenőmentesen? Vagy másnak is ilyen nehéz, csak nem tudok róla? Vagy túl nagyok az elvárásaim magam felé? Talán ebből ered a legtöbb nehézségem és talán ezért kapok ennyi és ilyesfajta „munkát” az élettől, hogy ezeket a magas, és szinte teljesíthetetlen elvárásaimat végre a „szögre akasszam”. Nálunk talán ez benne van a családunk vérében, hogy mindent egyedül kell megoldanunk, a lehető legnagyobb maximalizmussal. De egy tanult, felvett álarc is, mert mindig ezzel a maximális erőbedobásommal akartam, hogy engem elfogadjanak és szeressenek. Mindig ez hajtott gyerekkoromtól kezdve. Azt máskor szeretném részletezni, hogy honnan eredhet ez, hogy „utolsó kapanyéllel is ragaszkodok a maximalizmusomhoz”. Túl sok és túl magas elvárásokat támasztok nap...

Hogy ne csak a rossz dolgokról írjak, 4 hónapos kora körül abbamaradtak a végnélküli sírások. Nagyon szépen fejlődött, és a mosolya minden rossz dolgot elfeledtetett velünk. Innentől kezdve nem éreztem magam egy idegsokkos, kimerült házisárkánynak. De hogy innentől se legyen egyszerű, elkezdődött a fogzás. Már minden csodaszert/szart kipróbáltunk. De a Nurofen szirupon és kúpon kívül semmi sem használt. Innentől kezdve nem voltak átaludt éjszakák. Ami rendszeres volt, az az éjszakánként 2-3-szor kelés, természetesen sírva, ordítva, ahogy Zarához illik 😃 . 7 hónapos korára már 8 foga volt, szóval el lehet képzelni, hogy milyen fájdalma lehetett szegény kisbabának. Szégyen, nem szégyen… 1 éves koráig majdnem minden nap adnunk kellett neki fájdalomcsillapítót, mert annyira sírt, hogy elaludni nem tudott. De szépen, ügyesen csinált mindent, egyre szebb lett és egyre huncutabb. És elkezdtem azt érezni, hogy élek valamennyire, hogy talán egyre könnyebb lesz minden vele, mert m...

Az a sok elv, ami még akkor volt mikor még nem volt gyerekünk, jaj, annyira vicces most visszagondolni rá: „én nem fogok úgy élni, hogy nesztelenül mozgok a házban és még a tv-t se kapcsoljuk be”. Aha, szép álmok voltak akkor még 😆😁… Nah most, született egy olyan gyerekünk, aki aludni se nagyon akart, és ha aludt is, minden szarra felkelt, de mindenre. A lábreccsenésemtől kezdve az ajtó kinyitásáig. A wc-t a gyerek 6-8 hónapos koráig nem húztuk le (persze ez csak akkor, amikor aludt 😃 ). Nem érdekelt minket, mert tudtuk, ha felkel, órákig nem alszik vissza. És ez a szabály vonatkozott az éppen aktuális vendégekre, családtagokra, akik alkalomadtán nálunk aludtak. Az altatás este nálunk úgy ment, hogy addig ringattuk járkálva, míg el nem aludt. Mert máshogy csak ordított és még az sem volt neki elég, hogy leülünk vele és ülve ringatjuk. Szóval olyan szépen hagytuk magunkat befolyásolni a gyerek által már akkor, pedig biztos megszokta volna szép lassan, ha csak letesszük a kiságy...

Ugye - ahogy már említettem egy korábbi bejegyzésben is - Zara már a kórházban kezdte az „éhségbetegséget”, ahogy a Mónika-show felkapott „sztárjai”, Csipkés Zoli és „Vámpír” Ágiék mondták 😃 . Második éjszaka telt úgy el a kórházban, hogy csak ordított és ordított, mert nem kap tejet. Rajtam kívül 3 újdonsült anyuka volt még a szobában, volt egy, akinek szintén volt egy jó sírós gyereke. Császárral született a kislánya. Amikor megkérdeztem tőle, hogy "figyelj már, Neked, hogy lehet, hogy elhallgatott a gyerek? Már megindult egy nap után a tejed???" Erre ő: "persze, már szépen szívja a tejet." Nah én ezzel még jobban kiborultam, főleg úgy, hogy azzal az anyukával alapból nem szimpatizáltunk egymással. Másnap reggel is bejött a férjem, mint minden olyan alkalommal, amikor csak látogatni lehetett. A szobába látogatók nem jöhettek be, ez volt a szabály, így a folyosón zokogtam a nyakában: „Úristen, Gabi, éhen fog halni a gyerekünk, mert nekem még nincs tej, és nem ad...

Hűha, hol is kezdjem 😃 Hát megszültük, szó szerint, mert a férjem is végig bent volt a szülőszobában. Nah jó, nem végig, mert ő ugyebár, ha megéhezett, akkor elment és evett és egyebek. De ezt leszámítva végig számíthattam rá.  Előző nap meghalt a kiscicánk, és ettől olyan annyira megzuhantam, hogy se enni, se inni nem akartam. Gabi itthon maradt velem aznap, nem mert egyedül hagyni így, főleg, hogy a napjaim (ami a szülést illeti) meg voltak számlálva.  Késő este, 11 órakor sikerült elaludnom, majd rá, bő egy óra múlva azt álmodtam, hogy a cicánk áll előttem és mélyen a szemembe néz. Annyira valósnak tűnt, felriadtam, kipattant a szemem, és abban a percben egy nagy pukkanást hallottam, ami valahol belülről hallatszott, vagy nem is tudom, ezt hogyan fogalmazhatnám meg szebben. És ott el is folyt a magzatvíz… Vagyis a francokat, folyt ez folyamatosan, úgy mentünk be, hogy két vastag törülköző volt a lábam közé csavarva, mert csak jött és folyt és nem akart abbamaradni...